A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét a német alkotmányjogászok -feltehetőleg Hans Nawiasky1 bajor jogász- alakították ki. Bevezetésének oka az volt, hogy a második világháború előtti Németországban igen gyakran előállt az a helyzet, hogy a kis szélsőséges pártok a Kancellárt destruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatták ugyan, de az új Kormányfő személyében már nem tudtak megállapodni. Bár a megbuktatott Kancellár a weimari időkben is tovább gyakorolhatta ügyvezető Kancellárként jogkörének egy részét, elhúzódó kormányválságokra kellett felkészülni, mert helyzete nem sokban különbözött a kisebbségi kormányzásra kényszerült Kancellártól2. Az 1949-es német Alaptörvény megalkotásától kezdve tartalmazza a konstruktív bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét, és a 67-68. cikkely azon kevesek közé tartozik, melyekhez a jogalkotó azóta nem is nyúlt hozzá. A magyar szabályozás egyértelműen a német modellt vette át. Azonban nem sikerült első nekifutásra, az 1989-es Októberi Alkotmány még nem tartalmazta, csak a későbbi MDF-SZDSZ paktum eredménye révén került be Alkotmányunkba, forradalmi módon változtatva meg a felelősségi viszonyok rendszerét. A konstruktív bizalmatlansági indítvány Kiindulópont a jogállamiság elve, amit a magyar Alkotmány 2§(1) fogalmaz meg; érdekes, hogy a német Alaptörvény a német államot nem definiálja jogállamként. Szó szerint ez kifejezés nem jelenik meg a szövegben, de természetesen levezethető. 20. Cikkely; 1) A Német Szövetségi köztársasági demokratikus és szociális szövetségi állam. 2) A közhatalom minden formája a néptől ered. … 3) A jogalkotás kötve van az alkotmányos rendhez, a végrehajtó és bírói hatalom a törvényekhez és joghoz 4) Végszükség esetén minden Németnek ellenállási joga van bárkivel szemben, aki a fennálló rend ellen támad Eltekintve a határidőktől illetve a bizalmi szavazás –annak kimenetelétől függő- jogkövetkezményeitől a magyar változat teljes egészében a német megoldást tükrözi vissza. 2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Az Alkotmány tartalmaz még további rendelkezéseket is a jogállamiságról, de hogy mit is jelent valójában, azt az Alkotmánybíróság bontotta ki értelmező tevékenysége folyamán. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott az alapfogalmak tisztázásával, melynek során beemelt az érvelésbe olyan kategóriákat is, melyek az Alkotmányban expressis verbis nem jelennek meg, de az alkotmányos rend kialakítása szempontjából fontosak. Ilyenek különösen a jogbiztonság, a szerzett jogok védelme, az eljárási garanciák fokozott érvényesítése és a hatalommegosztás elve3. Ez utóbbi fontosságának hangsúlyozása már az Alkotmánybíróság felállításáról szóló törvényjavaslat indoklásában is megjelenik. „…[az Alkotmánybíróság] Magyarországi bevezetését a jogállam megteremtése, az alkotmányos rend és alapjogok védelme, a hatalmi ágak elválasztása és kölcsönös egyensúlyának megteremtése teszi aktuálissá. […]A Javaslat az Alkotmánybíróság felállításával nem hoz létre egy szuper hatalmi fórumot. A hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok elve alapján az Alkotmánybíróság a hatalmi ágak közötti ’mérleg nyelvének’ szerepét hivatott betölteni…” A bizalmatlansági indítvány közelebbről a hatalommegosztás elvéhez kötődik, melyen azonban nem csak a hatalmi ágak elválasztást, hanem azok egymásra hatását és kölcsönös kontrolláló funkcióját is értenünk kell4. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Parlament és a Kormány közti hatalommegosztás rendszerünkben tulajdonképpen hatáskörmegosztásnak minősül, hiszen a parlamenti többséget alkotó pártok alakítanak Kormányt, a Parlament zömmel a Kormány törvényjavaslatait szavazza meg5. A demokrácia és a hatalommegosztás elvéből következik még a politikai felelősség fogalma, hiszen ha a Kormány a Parlamentnek felelős6 –tehát az egyik hatalmi ág fölé rendelt a másiknak – akkor a Parlament a Kormány tevékenységét valamilyen módon ellenőrizheti, mi több; számon kérheti, és ha az eredmény nem kielégítő, akkor valakinek vállalni kell a felelősséget. [Az Országgyűlés és a Kormány között fennálló politikai felelősség kérdése legelőször egy alkotmánybírósági határozat különvéleményében jelentkezett. (Lásd Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye a 36/1992. (III. 5.) AB határozathoz.); „A politikai felelősség alapvetően nem jogi kategória, amelynek az a lényege, hogy aki nem végzi megfelelően a dolgát, annak számolni kell közmegbízatására kiható hátrányos következményekkel. A politikai felelősségen belül különböztetni lehet azonnali (az állásból való elmozdításban megnyilvánuló) és késleltetett (a megbízatás letelte utáni újra nem választásban megnyilvánuló) felelősség között”. Hogy konkrétan kinek kell a felelősséget vállalni, az a konkrét államberendezkedéstől függ. Mind Németországban, mind Magyarországon Kancellárdemokráciáról beszélhetünk, ezen esetekben tehát a Kormányfő az, aki mindenért kénytelen tartani a hátát, a Kormány illetve annak tagjai valamennyi lépése mögött a Miniszterelnök egyetértését kell vélelmezni. Ezt a rendkívül szigorú személyes felelősséget az 1990. évi XXIX. Alkotmánymódosító törvény vezette be, amikor szakított a miniszterek közvetlen parlamenti felelősségén alapuló kormányzati felelősségi konstrukcióval. Ezzel a Kormányfő ugyan maga választhatja meg legközvetlenebb munkatársait, a minisztereket, ugyanakkor felelősség szempontjából a Kormány a Miniszterelnökkel vált azonossá. Az 1990. évi XL. Alkotmánymódosító törvény a konstruktív bizalmatlansági indítvány meghonosításával a Miniszterelnököt tette kizárólagosan politikailag felelőssé a törvényhozó hatalom előtt, ha ő bukik, bukik a Kormány is7. Az indítványt csak a Miniszterelnök ellen lehet benyújtani, viszont a vele szemben benyújtott indítványt a Kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványnak kell tekinteni8. A német szabályozás ezzel tökéletesen megegyezik: 67. cikkely (1) A Bundestag csak akkor vonhatja meg a bizalmat a Kancellártól, ha a képviselők többségével megválasztja utódját és a Szövetségi Elnököt felkéri az új Kancellár kinevezésére. Az Alaptörvény egyértelműen a Kancellárt említi az indítvány alanyaként, és teljes az egyetértés abban, hogy az ellene benyújtott indítvány az egész Kormányra vonatkozik. A német szakirodalom azonban nem tartja elképzelhetetlennek az egyes miniszterekkel szemben benyújtott indítványokat, csak épp nincs semmi értelme, mert sem a minisztert, sem a Kancellárt, sem a Szövetségi Elnököt jogilag nem kötelezi.9 A jogállamiság elvéből így jutott el tehát a német alkotmányfejlődés a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményéig, mely a Parlament rendelkezésére álló eszközök közül leginkább kifejezi a Kormánynak a törvényhozás akaratától való függőségét. Az egyéb eszközöktől (interpelláció, kérdés) eltérően nem pusztán számonkérést jelent, hanem a bizalom megvonását Kormánytól. Ez olyan radikális eszköz, mely sikeressége esetén kihúzza a Kormány lába alól a talajt, de sikertelensége esetén is igen kellemetlen politikailag. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány Achilles sarka mindkét szabályozásban A konstruktív bizalmatlansági indítvány szabályozásának vannak gyenge pontjai. Mert mi történik, ha benyújtják? Ez esetben az indítvány feletti vitát és a szavazást legkorábban a beterjesztéstől számított három nap után, legkésőbb a beterjesztéstől számított 8 napon belül kell megtartani. [Alk. 39/A § (2)] A német Grundgesetz még rövidebb időt, 48 órát ír elő [67. Cikkely (2)], a jogkövetkezmények viszont ugyanazok. (A három napot / 48 órát nevezi a szakirodalom lehűlési időszaknak, mert ez lehetőséget nyújt a Kormányfőnek sorai rendezésére). Ha sikeres, vagyis nem szavaznak bizalmat a Kormánynak akkor az új Miniszterelnököt megválasztottnak kell tekinteni, ezért hívják konstruktívnak10. A gond ezzel csak az, hogy a Miniszterelnök megválasztása normál körülmények között (azaz az országgyűlési választásokat követően) úgy történik, hogy a Parlament a Köztársasági Elnök javaslatára a kormányprogrammal együtt megszavazza [33§ (3)]. Az, hogy mindez a kormányprogrammal együtt történik azért fontos, mert egyrészt ez a közjogi aktus adja meg a felhatalmazást a Kormánynak a program végrehajtására (mely programmal a párt kampányolt és –nem mellesleg- mely alapján a választópolgárok rá szavaztak), másrészt megnyílik a Parlament joga a kormányprogram ellenőrzésére és számonkérésére. Az Országgyűlés elfogadja ezzel azon fő elveket és célokat, melyek a következő négy év jogalkotását és egyáltalán minden tevékenységét alapvetően befolyásolni fogják. A sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány ezen nem változtat, és nem is változtathat, hiszen a legfelkészültebb ellenzéktől sem lehet elvárni, hogy 8 nap alatt új programot alkosson, arról nem is beszélve, hogy a választópolgárok nem arra szavaztak. Ha tehát ily módon új Kormányfő kerül a miniszterelnöki székbe, akkor hordoznia kell egy örökölt kormányprogram (és örökölt költségvetés) terheit, ami még akkor sem irigylésre méltó helyzet, ha a politikai erőviszonyok újrarendeződése révén őt támogatja a parlamenti többség. Ebből viszont adódik a kérdés, hogy nem pusztán személycserévé degradálódik-e az intézmény, de „választást helyettesítő intézménynek”11 semmi esetre sem tekinthetjük. A másik probléma a miniszterelnöki lemondás intézménye. Az Alkotmány szerint a Kormány megbízatása megszűnik a Miniszterelnök lemondásával, amely teljesen fakultatív, bármikor benyújtható mind a magyar, mind a német szabályozásban [33/A § b)], és ugyancsak az Alkotmány rendelkezése szerint ez esetben a Miniszterelnök ügyvezető elnökként gyakorolja tovább hatáskörét az új Kormányfő megválasztásáig [39 / C § (1)]. A német szabályozás ezzel tökéletesen megegyezik, lemondás esetén az általános szabályok lépnek érvénybe (Art. 63). A lemondási határidő körüli zavarokat az Alkotmánybíróság minden kétséget kizáróan eloszlatta egy 2004-es határozatban12, melyben egyrészt kimondta, hogy a miniszterelnöki lemondás azonnal hatályosul, tehát tulajdonképpen csak azonnali hatállyal mondhat le, másrészt azt is leszögezte, hogy az ügyvezető Miniszterelnökkel szemben a konstruktív bizalmatlansági eljárás nem folytatható le. Vagyis megtörténhet, hogy benyújtják ellene, ő pedig egyszerűen lemond, megúszva ezzel a politikai felelősségre vonást. Ezzel viszont gyakorlatilag tőle függ, hogy felelősségre vonható-e egyáltalán, ami megkérdőjelezi az intézmény létjogosultságát, legalábbis jelenlegi formájában. Megoldást jelentett erre az 1997. évi LXXIX. törvény 7. §-ának az a szabálya, amely szerint a Miniszterelnök csak 30 napos lemondási idő megjelölésével mondhat le tisztségéről, és melyet éppen a fent említett AB határozat nyilvánított alkotmányellenesnek arra hivatkozva, hogy; „…A Tv. vizsgált rendelkezése a Miniszterelnök lemondása esetén a lemondás időpontját követő harminc napig még teljes jogkörű Miniszterelnököt és Kormányt feltételez (tart hivatalban). Ez ellentétes az Alkotmány 33/A. § b) pontjával, 39/C. § (1) bekezdésével és 39/B. §-ával is. A Tv. értelmében a Miniszterelnök a Köztársasági Elnök útján az Országgyűlés elnökéhez intézett írásbeli nyilatkozattal - s a jelen ügyben vizsgált szövegrész értelmében - „harmincnapos lemondási idő megjelölésével” mondhat le. E rendelkezés különválasztja a lemondás időpontját a lemondás hatályától, ami ellentétben áll az Alkotmánynak az ügyvezető Miniszterelnökről, és korlátozott jogkörű Kormányról szóló rendelkezéseivel. Az Alkotmány 39/C. § (1) bekezdése - mint ahogy ez fentebb bemutatásra került - eltérést meg nem engedő módon kapcsolja a lemondás tényéhez az ügyvezető Miniszterelnöki jogállás beálltát, s mivel az Alkotmány 33/A. §-a értelmében ilyenkor a Kormány megbízatása is megszűnik, a Kormány is - az Alkotmány 33/B. §-a szerint - ügyvezető Kormánnyá alakul át. Az Alkotmány e rendelkezéseiből következően a lemondás benyújtásával annak hatálya azonnal beáll. A még harminc napig teljes jogkörű Miniszterelnököt és Kormányt feltételező - a Tv. 7. §-ába foglalt - előírás azért alkotmányellenes, mert - mint erre fentebb utalás történt - az Alkotmány tárgykörében rendelkezik, azaz a törvényhozás szintjén egészíti ki az átmenetre vonatkozó szabályokat. Amennyiben az Alkotmány a lemondás ténye és annak hatálya közötti bármilyen időszakkal számolt volna, arról - s az ebben az esetben követendő eljárásról - magának az Alkotmánynak kellene rendelkeznie…” Bár kétségtelen, hogy a szabályozás nem a megfelelő jogi normában kapott helyet, de az Alkotmány szellemének és nem utolsó sorban a jogintézmény lényegének megfelelne egy ilyen fajta megszorítás13. Véleményem szerint végül, de nem utolsó sorban a Miniszterelnöknek van még egy kifarolási lehetősége a politikai felelősségre vonás alól, ez pedig maga a –későbbiekben részletesen tárgyalt- bizalmi szavazás intézménye. Mind a német, mind a magyar szabályozás szerint a Miniszterelnök bármikor kezdeményezhet bizalmi szavazást. Bármikor, tehát a lehűlési időszakban is!14 Vagyis, ha szerencséje van, és éppen abban a 48 órában ill. 3-8 napban a napirenden vagy egy előterjesztés, amit a képviselők nagy valószínűséggel megszavaznak, ahhoz hozzákötve a bizalmi szavazást nem csak, hogy kifogja a szelet az indítványozók vitorlájából, hanem meg is erősítheti a pozícióját. Erre pedig elvileg lehetősége van, hiszen egyszerűen csak be kell jelentenie, hogy az adott szavazást bizalmi szavazásnak kell tekinteni15. A Grundgesetz alapján még nagyobb a Kancellár esélye arra, hogy ily módon megússza a felelősségre vonást, hiszen míg a sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány jogkövetkezménye az, hogy a Kormány lemond, sikeretlen (nézőpont kérdése) bizalmi szavazás esetén a Kancellár javasolhatja a Szövetségi Elnöknek a Parlament feloszlatását és a választások kiírását. A képviselő tehát ez utóbbi esetben saját mandátumát is kockáztatja, ez pedig egyáltalán nem mindegy16. Véleményem szerint ahhoz, hogy a bizalmi szavazás valóban hatékony kontrolleszköz legyen a Parlament kezében le kéne zárni a kormányfői visszavonulás előtti kiskapukat. A megfelelő szabályozás az lenne, ha bizalmatlansági indítvány benyújtásának pillanatától, a szavazás eredményének kihirdetéséig a Kormányfőnek sem lemondásra, sem bizalmi szavazás indítványozására nem lenne lehetősége. A gyakorlatban Németországban kétszer méretett meg az intézmény, először 1972-ben, amikor a CDU-CSU frakció megpróbálta megbuktatni Brandt (SPD) Kancellárt és Barzelt (CDU) ültetni a helyére. A kezdeményezés épp hogy elbukott. 1982-ben aztán, amikor CDU CSU koalíció kiegészült az FDP-vel is sikeresen buktatták meg a hivatalban lévő Helmut Schmidt (SPD) Kancellárt, helyébe Helmut Kohl (CDU) került és 16 évig kormányozta Németországot. Nálunk egy esetben merült fel alkalmazásának lehetősége, amikor 2004. augusztusában a koalíció le akarta váltani Miniszterelnökét, Medgyessy Pétert. Érdemes végiggondolni, hogy mi lett volna, ha valóban benyújtják ellene a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Nem teljesen nonszensz, hogy azt a közjogi intézményt, mely a kormányzás stabilitását kívánja biztosítani és célja a közjogi válság elkerülése éppen a kormánykoalíció használja fel arra, hogy belső személyi problémáit rendezze? Nem kéne ezt inkább házon belül megoldani? Végül is a Miniszterelnök beadta lemondását, feloldva ezzel a helyzetet. A bizalmi szavazás Ez az az eset, amikor a bizalom kérdését a Kormányfő veti fel, például amikor egy politikailag bizonytalan helyzetben meg akarja erősíteni pozícióját. Ha nem szavaznak bizalmat, a magyar Alkotmány szabályozása egyértelmű; a Kormány köteles lemondani [39/A § (5)]. A német Alaptörvény ezzel szemben taktikázási lehetőségeket nyújt. Ha például a Kancellár biztos parlamenti többség esetén bizalmi szavazást kér, [különösen, ha a szavazást arra akarja felhasználni, hogy valamely szakkérdést áteröltessen a Tisztelt Házon, hiszen mind a magyar, mind a német szabályozás lehetőséget nyújt arra, hogy a bizalmi szavazást valamely más kérdéssel összekössék. (Az Alkotmány ezt expressis verbis kimondja, a Grundgesetz nem, de a német Alkotmánybíróság értelmezéséből kiderül17)]. az nem csak, hogy ízléstelen, hanem egyenesen joggal való visszaélés18 lenne. (Hiszen a szabályozás szerint nem feltétlenül mond le ez esetben a kormány, hanem javasolhatja a Bundestag feloszlatását is. Ez esetben pedig a képviselő saját mandátumát is kockáztatja, szavazását ez is befolyásolni fogja19). Ez a manőver azonban rizikós, mert „a szakkérdéshez való kötés azt jelenti, hogy a Miniszterelnök valamely politikai cél elérése érdekében a presztízsét teszi fel egy lapra, és –ha nem szavaznak neki bizalmat,- hivatalát kockáztatja. Ezen a módon erősítette meg pozícióját Gerhard Schröder Kancellár, amikor bizalmi szavazásnak nyilvánította a haderő afganisztáni bevetésének kérdését, mert bár széles volt a parlamenti támogatottság ez nem a kormánykoalíció képviselőitől eredt.”20. Nem teljesen egyértelmű, hogy a Bundestag rákényszerítheti –e a Kancellárt erre a lépésre (bizalmi szavazás indítványozására). Főszabály szerint azonban nem; a bizalmi szavazás kezdeményezése csak és kizárólag a Kancellár döntésétől függ, jogkövetkezmények mindenesetre csak ehhez fűződnek. Ha elindítják a bizalmi szavazást, két eset van; a Bundestag többsége bizalmat szavaz a Kormánynak, ez esetben nincsenek további jogi konzekvenciák, vagy nem szavaz bizalmat, ami rendkívül kínos. Ez utóbbi esetben a német alkotmányjog az alábbi lehetőségeket kínálja; 1; A Kancellár kisebbségi kormányzást folytat 2; Javasolja a Szövetségi Elnöknek a Bundestag 21 napon belüli feloszlatását, aki azonban erre nincs kötelezve, saját mérlegelése alapján dönt. Ha a 21 nap alatt a Bundestag 2/3-al megválasztja az új Kancellárt, akkor a Szövetségi Elnök feloszlatási joga megszűnik, de élhet vele a legutolsó pillanatig (azaz egészen a szavazás befejeztéig, akár a szavazás alatt is). Ha elmulasztják a 21 napot és a Kancellár hivatalban marad, megbuktatására csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal van lehetőség. Ha a hivatalba lévő Kancellár még a szavazás előtt mégiscsak lemond, az általános szabályok lépnek életbe. 3; lemond és kiírják az új választásokat21 Az, hogy a német Szövetségi Elnök mérlegelési jogkörrel rendelkezik, némileg gátat szab annak, hogy a Kancellár visszaéljen a bizalmi szavazás intézményével. „Amennyiben egy formális feloszlatási helyzet elegendő lenne, a jogintézmény a hatalom „jutalmává” nőhetné ki magát. A Kancellár ugyanis a kül- illetve belpolitika sikerpillanataiban indítványozhatná a bizalmi szavazást a Bundestag feloszlatásának céljából, ily módon terjesztve ki hatalmát, félreállítva a belpolitikai ellenfeleket. Talán nem is kell arra utalni, hogy eddig ilyesmi nem fordult elő és veszélye meglehetősen kicsi. Nem csupán a Szövetségi Elnök és az Alkotmánybíróság, hanem a média és maga a közvélemény és visszatartja a Kancellárt attól, hogy ilyesfajta kalandokba bocsátkozzon.”22. Magyarországon még egy Miniszterelnök sem indítványozott bizalmi szavazást, Németországban pedig öt alkalommal volt rá példa. Két esetben az új választások kiírása volt a cél23, ami meg is valósult; 1972 Brant, 1982 Kohl, két esetben pedig a bizonytalanná vált többséget igyekeztek stabilizálni; 1982 Schmidt, 2001 Schröder24. Legfrissebb példa pedig Gerhard Schröder25 indítványa, melyről a Bundestag 2005. július 1-én szavazott. Az eredmény; a Kancellár nem kapott bizalmat és javaslatot tett Horst Köhler Szövetségi Elnöknek a Bundestag feloszlatására, melyre a várakozásoknak megfelelően sor is került július 27-én. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a bizalmi szavazás különböző célok érdekében vethető be. Amióta először sor került alkalmazására, azóta folyik a vita a német szakirodalomban arról, hogy mi tekinthető „valódi” bizalmi szavazásnak és mi „nem valódi”26. Van aki szerint csak és kizárólag akkor vethető fel, „ha politikailag számára [a Kancellár számára] már nem biztosítják a Bundestagban fennálló erőviszonyok a további kormányzás lehetőségét.”27. Sőt, van aki szerint egyenesen a képviselők és a politikai pártok felelőssége, hogy a parlamenti ciklus valóban négy évig tartson, hiszen ez az Alaptörvényben írva vagyon, és a képviselők négy évre kaptak a néptől felhatalmazást. Az, hogy le akarják váltani a Kancellárt vagy sem, más kérdés, de a bizalmi szavazás alkalmazása azért, hogy új választásokat írjanak ki, legalábbis kérdéses28. Az ezzel ellentétes vélemény szerint a bizalmi szavazás bevethetőségének semmi köze nincs az etikához. Nem az a kérdés, hogy mi lenne úriemberhez méltó, hanem az, hogy hogy szól a jogszabály. A szövegből pedig az derül ki, az intézmény alkalmazásának különböző céljai lehetnek29. Nos, ez igaz. A szövegből valóban ez derül ki. Az értelmezés azonban távolról sem független az aktuális politikai és történelmi helyzettől. Amikor 1982-ben Kohl Kancellár az új választások kiírása érdekében bizalmi szavazást indítványozott -holott lehetősége lett volna a Bundestagban többségi támogatás szerezni de a képviselők direkt tartózkodtak a szavazástól, hogy megnyissák az utat az új választások kiírása előtt- ez a lépés igen komoly visszhangot váltott ki a jogérzékeny közönség körében. Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatában végül is azt állapította meg, hogy az indítvány megfelelt az alkotmányos követelményeknek, azonban „…Sok minden szól amellett, hogy közvetlenül 1949. után egy ilyen fajta feloszlatást a szövetségi kancellári változást követően egy konstruktív bizalmatlansági vótum alapján nem tekintettek volna alkotmányszerűnek. Hiszen az Alaptörvény 67.cikkének pont az volt a feladata, hogy lehetőség szerint kizárja a Bundestag feloszlatását, ami a weimari időkben a Reichstag esetén tipikus volt…”30 Források Jogszabályok 1;A Magyar Köztársaság Alkotmánya A szerkesztés lezárva 2006. Január 1. Novissima Kiadó 2006. 2;Grundgesetz. 40., neubearbeitete Auflage Stand: 15. August 2005 Deutscher Taschenbuch Verlag 3;Házszabály (46/1994. (IX. 30.) OGY határozat ) 4;Az AB-ról szóló törvényjavaslat (1989: XXXII tv /Abtv/) indoklása; Complex DVD jogtár AB határozatok 5;53/1991. (X. 31.) AB határozat 6;36/1992. (III. 5.) AB határozat 7;2/2002. (I. 25.) AB határozat. 8;55/2004. (XII. 13.) AB határozatában Könyvek, cikkek, tanulmányok 9;BARABÁS Gergely. A konstruktív bizalmatlansági indítvány a magyar Alkotmányban. = Parlamenti ösztöndíjasok. 2005. 47-75 10;Christoph Degenhard; Staatsrecht I. C.F. Müller Verlag, Heidelberg. 2000. 11;Jochen FROWEIN: A német alkotmányjog fejlődésvonalai. = Alkotmányosság. 1989. 133-147. 12;Dieter Hesselberger; Das Grundgesetz Kommentar für die politische Bildung 12. Auflage Luchterhand: 2001 13;Jörn IPSEN; Zur Regierung verurteilt? Verfassungsrechtliche Probleme der Vertrauensfrage nach Art. 68 GG. In Neue Juristische Wochenschrift 2005. VOL 58. NO. 31. S. 2201-2204. 14;Professor Dr. Wolfgang Löwer; Inszeniertes Misstrauen in Deutsches Verwa tungsblatt 2005. VOL.120. NO. 17. 1102 – 1111. p. 15;Dr. Hartmut MAURER; Staatsrecht I. Verlag C.H. Beck München 2005. 16;SAJÓ András: A „láthatatlan alkotmány” apróbetűi: A magyar Alkotmánybíróság első ezerkétszáz napja. in: Állam- és Jogtudomány 1-2 93:37-96. 17;Karl-Heinz Seifert/Dieter Hömig; Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland Taschenkommentar. Nomos Verlagsgesellschaft Baden-Baden, 1995 18;Prof. Dr. Rainer Wahl; DVParl –Diskussion [Deutsche Vereinigung für Parlament s fragen] zur Bundestagsauflösung über die Vertrauensfrage in: Zeitschrift für Parlamentsfragen 1983 VOL.14. NO.l. Linkek 19;Bragyova András nyilatkozata 2004. augusztus 19-én, a Magyar Televízió este című műsorában. www.azeste.hu 20;Az Országháza www.mkogy.hu