Hegedűs Fanny:
Jogdogmatika és jogpolitika a bírói gyakorlat hatása alatt[1]
A jogdogmatika meghatározásának nehézségei
A fogalom tisztázatlansága
Amikor a könyvek és tanulmányok szerzői dogmatikáról beszélnek, többnyire adottnak tekintik a jogdogmatika fogalmát, holott ritkán kerül sor a definiálásra és akkor is többnyire igencsak szűkszavúan.
A dogmatikai megcsontosodástól való félelem
A dogmatikafogalom felbukkanása jogász körökben negatív érzéseket vált ki. A dogmatizmust többnyire a jog elidegenedésével, a való élettel való szembenállással azonosítják, illetve olyan szemléletmódot látnak benne, mely mozgalmas időkben a forradalmi változásokkal szemben a megkérdőjelezhető hagyományokhoz ragaszkodik.
A valaha „szalonképes” dogmatika megtisztítása a történetileg rárakódott fölöslegtől ciklikusan visszatérő probléma. A dogmatika bűnbakként való kezelése a szabadjogi iskola vitairataival kezdődött a 20. század fordulóján a jogdogmatika és a jogtörténet határozott elválasztásának követelésével arra hivatkozva, hogy teljesen más feladatuk van. E nézet szerint a jog történetisége kizárólag a jogtörténet számára bír jelentőséggel, míg a hatályos jogot a politikai, gazdasági és szociális hatalmi tényezők határozzák meg, és nem a történelem.
A szabadjogi iskolát megelőzte a jogdogmatika markáns irányzata, a törvénypozitivizmus, melynek képviselői egészen az új jogalkotás szó szerinti értelmezéséig mentek, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a történelmi összefüggéseket (legtisztább formában ez Hans Kelsen Tiszta jogtanában jelenik meg)
A jogpolitikával szembeni kritika második hulláma a neomarxista tábor partjairól indult meg az 1960-as évek közepén. Itt szintén nem ritkák a szélsőséges megnyilatkozások, mint például a későkapitalizmus morbidnak nevezése, vagy az a vélemény, miszerint az NSZK átmeneti liberáltársadalmát egy új szocializmusnak kellene felváltani, nem beszélve arról a 70-es években megjelenő figyelemreméltó véleményről, hogy a hitleri hatalommal szembeni gyógymód valójában a marxista diktatúra lenne. Helyesen állapítják meg viszont, hogy a jogtudomány valójában társadalomtudomány is.
Példák igazolják, hogy a dogmatikai viták gyakori kísérőjelenségei a vélt vagy valós forradalmi változásoknak, és ezekben Németország és Európa 20. századi történelme nem szűkölködik. A dogmatika viták hozzájárultak a dogmatika és a jogtörténet elválásához olyannyira, hogy ezek ma már tárgyukat, módszerüket illetve kutatási területüket tekintve is külön tudományágnak minősülnek. Az elválás másik oka az a történettudományban, filozófiában és jogtörténetben egyre nagyobb teret nyert nézet, hogy a történelemből már semmit nem lehet tanulni.
A jogtörténet térvesztése
Bár a jogtörténetnek a jogászképzésben betöltött szerepe sokszor eufémisztikusnak van bélyegezve, fel kell hívni a figyelmet azokra a veszélyekre melyek a jogtörténet és a jogfilozófia az oktatásból való száműzésével járnának: Lemondanánk a nagyobb összefüggések megértéséről és a történelmi távlatokban való gondolkodás képességéről, ill. ezen gondolkodás eredményének az ismeretéről, ami elengedhetetlen a jelen helyes értékeléséhez és egy emberi jövő körvonalainak megteremtéséhez. Gyakorlati bizonyítéka ennek az alkotmányjog; minden alkotmány kísérlet arra, hogy a múlt fájdalmas tapasztalataiból a következtetéseket levonva egy jobb berendezkedést hozzunk létre.
A jogtörténet kiszorítása tehát annak az esélynek az elherdálása lenne, hogy a múlt hibáiból tanulva okosabbak legyünk.
A dogmatika mint az uralmon lévők kiszolgálója
Az, hogy a 20. században a jogi dogmatika mind a laikus társadalom mind pedig a szakma szemében igencsak megkérdőjelezhetővé vált többek között arra vezethető vissza, hogy a jogdogmatika –mint az köztudott- bámulatosan alkalmazkodik az mindenkori politikai illetve gazdasági széljáráshoz.
Jogi varázspálca módjára képes bármit és annak az ellenkezőjét is megmagyarázni, mi több legitimálni. Megtartó ereje mellett hordoz dinamikus elemeket is, így a jogpolitika motorjaként is funkcionál.
Fogalom meghatározási kísérlet.
A dogma görög szó, jelentésének variációi eredetileg széles skálán mozogtak; „határozott vélemény”, „illetékes hatóságtól való függés”, „lefektetett tantétel” stb. A késő antik filozófiában már jobban körvonalazódik, a dogma ekkor „alapigazságot”, „hatályos tantételt” jelent. A keresztény filozófia ezt az értelmezést veszi át és kicsit markánsabbá téve itt már „kötelező hittételt” takar.
Tágabb értelemben alapmeggyőződés, amelyet a felmerülő kétségekkel szemben nem racionális érvek, hanem autoratív deklaráció és hitből eredő elfogadás támogat. Ebben az értelemben a dogma elismerésre és érvényességre tart igényt. Általánosságban a dogma kötőerővel rendelkező tantétel, mely kötőerő változhat attól függően, hogy mely tudományágról beszélünk. A jogtudományban –a jogtörténet tanúsága szerint- olyan axiomát jelent, melyet aktuálisan érvényesnek tekintünk ugyan, de a mindenkori jogszemlélet változásával revideálható. Feladata a hatályos jog általánosan elismert értékeken alapuló, racionális érvekkel való magyarázata
A dogmatika és a törvények
A dogmatika első számú forrása a hatályos törvények összessége. A teljes jogrend alkotmányjogi értelmezéséből fejlődik ki, mint egy ellentmondásoktól mentes egység, mely harmónia természetesen nem a jogszabályok szintjén, hanem az egész jogrendszer értelmezésének szintjén jelenik meg, magában foglalva a szükségszerűen felmerülő joghézagokat és ellentmondásokat is. A jogtudomány szöveges tudomány, az irodalomtudományhoz vagy a filozófiához hasonlóan szöveggel dolgozik. Ezek többnyire törvényszövegek, hivatalos kommentárok, bírói ítéletek stb. Megkülönböztető sajátossága a többi szöveges tudományhoz képest, hogy mindaddig, míg a hatályos joganyaghoz kötődik érvényesnek tekint magát.
Nyelvi bizonytalanságok
A törvényszöveg közvetítője a nyelv, mely rendkívül bizonytalan médium. Egy fogalomnak több jelentése is lehet (pl.: elem, részlet) és ez bizonytalanságot eredményez. A fogalmak jelentése változik az aktuálisan hatalmon lévő rendszertől és értékítéletektől függően. Akárcsak az embereknek, a fogalmaknak sincs esélyük az erőszakosan múló idővel szemben.
A dogmatika mint az értelmezési folyamat feladata és eredménye
A dogmatika nem csak a törvényekben található. Ennek oka a fent említett nyelvi bizonytalanságokon túl a joghézagokban keresendő. Már a 19. században is tudták, hogy a törvényeket minden igyekezet ellenére csak „lukacsosan” lehet meghozni. Lorenz a joghézagot tervezett tökéletlenségként határozza meg. Ez a definíció azonban figyelmen kívül hagyja a másodlagos joghézagokat. Elsődleges joghézagok már a törvény születésekor is fennállnak abból következően, hogy a jogalkotó nem ismerhet fel minden szabályozási igényt. A másodlagos joghézag abból ered, hogy a társadalom fejlődik, ezzel párhuzamosan a törvény elöregszik és a felmerülő problémákat illetve azok megoldásait be kell illeszteni a fennálló dogmatikába és jogrendbe.
Mivel a törvény nem tekinthető valamely probléma végleges és megnyugtató megoldásának, szükség van a dogmatikára, mely az ésszerűbb értelmezés segítségével választ tud adni olyan kérdésekre, melyekre a törvény nem. A jogszabály és az alapelvek, melyek ha alkotmányban rögzülnek teljes érvényesülést igényelnek, természetesen vezérfonalat jelentenek a dogmatika számára, de a jogrendszer rejtett és mélyebb összefüggéseit csak a dogmatika képes feltárni.
A jogi dogmatika időhöz kötöttsége és múltbelisége. A jogi és a vallási dogmatika közti különbség
Röviden és tömören a különbség; a jogi dogma,- szemben a vallásival - nem az örökkévalóságnak készül. A vallási normánál maximum az interpretáció lehet „újhullámos”, maga a lényeg, a hívőkre kötelező tanítás soha. A jogi dogma a szónak ebben az értelemben nem időtálló, és nem is lehet az: ha nem lenne rugalmas, a folyton változó körülményekhez alkalmazkodni képes, akkor nem tudná betölteni a feladatát. Természetesen a jog is törekszik a kontinuitásra, a megbízhatóságra és kiszámíthatóságra, de összességében az állami aktusok időben meghatározottak, aktualitásukat veszthetik. (Egyetlen ellenpélda a német alkotmány 79. cikkében meghatározott „örökkévalósági klauzula”, mely olyan értékeket igyekszik múlhatatlanná tenni, mint a föderatív államberendezkedés, vagy az emberi méltóság. Természetesen ennek a hátterében a 20. századi német történelem tragikus időszaka áll. A klauzula léte bizonysággal szolgál; mégiscsak lehet a történelemből tanulni).
A jogi dogmatika tehát a hatályos és a többség által elfogadott jogrend szisztematikus összefoglalására törekszik, meghatározott probléma és szabályozási területeket vizsgál, a fejlődést és továbbképzést szolgálja. A fogalmi meghatározás további kérdéseket vet fel;
1; Hogyan jön létre a jogdogmatika?
2; Mire alapítja érvényességi igényét?
3; Mik a funkciói?
Hogyan jön létre a jogdogmatika?
A gyors döntéshozatal kényszere
Bár a jogászok feladata az élet által produkált helyzetek megítélése és az élet irányítása, annak sokoldalúsága, tarkasága és dinamizmusa messze túlmutat a szabályozási lehetőségeken, legyen a jogalkotó bármilyen fantáziadús.
A fejlett társadalom variábilissága és fejlődésének elsöprő gyorsasága a jogtudományt kihívás elé állítja, hiszen a jogalkotástól elvárja, hogy valamennyi felmerülő kérdésre –beleértve az előtte ismeretleneket is- adekvát szabályozást nyújtson, az igazságszolgáltatástól pedig az, hogy az eléje kerülő és hatáskörébe tartozó ügyekre ésszerű időn belül megoldást adjon (erre a kötelezettségre még a jogszolgáltatás megtagadásának tilalma is ráerősít).
A tévedés kockázata
Természetesen sem a jogdogmatika, sem az igazságszolgáltatás nem tévedhetetlen. Az igazságszolgáltatás feladata nem egyszerű, hiszen amikor korábban még fel nem merült jogkérdést kell elbírálnia akkor sötétben tapogatózva halad a járatlan úton, ráadásul kétszeres nyomásnak van kitéve, mert egyrészt az eljárás jogszerűségének abszolút támadhatatlannak kell lennie, másrészt ésszerű időn belül kell döntést hozni.
A jogdogmatika az eddig felvetett megoldásokat gyűjti, elemzi és értékeli. A jogtudománynak tehát nem egyszerű lépést tartani a rohamosan fejlődő valósággal, és így is együtt kell élni a tudattal, még a dinamikus dogmatika eredményei is rövid életűek.
Az igazság és a dogmatika tételeinek érvényessége
Tekintettel arra, hogy a nyitott kérdésekre a legritkább esetben lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni, a jogászok kapaszkodókat keresnek. Ezek a jogösszehasonlítás tapasztalatai, illetve a mércének tekintett demokratikus államok parlamentjei által nyújtott megoldások. Egy adott álláspont képviselői természetesen a sajátjukat mindig különösen igazságosnak tartják, és ez el is vezet a jog és igazságosság problémájához.
A jogi tételek viszonylagosságát mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy ugyanannak a kérdésnek teljesen ellentétes megítélésével találkozunk a bírósági határozatokban, a parlamenti vitákban, sőt, akár a legfelsőbb bíróság iránymutatásaiban is. A jogdogmatika feladata az lenne, hogy az ellentmondások ezen erdejében utat mutasson, megadja az elsőbbséget élvező megoldást. A dogmatikai igazságossággal kapcsolatban azonban fel kell hívni a figyelmet arra; objektív, természettudományi értelemben vett igazságossága sem a jogi normáknak, sem a jogdogmatikai tételeknek nem lehet.
Tisztán kell látni, hogy ez az igazság meghatározott egyrészt az idő, másrészt az egyéni értékítélet által, hiszen már maga a norma létrejötte is értékválasztás eredménye; a jogalkotó elképzelése arról, hogyan is kéne az embereknek egymással együtt élni. A cinikus álláspont szerint az aktuális jogdogmatika tétel csupán a lehetséges tévedések legújabb állomása.
A jogdogmatika fejlődése, a jogállamból a bírói államba való átmenet
A Legfelsőbb Bíróság vezető szerepe
A bírói jog diadalmenete
A 20. századi és különösen az első világháború utáni német jogalkotás megteremtette a törvények uralta államból, a bíró alkotta jog által uralt államba való átmenetet. A folyamat első közismert állomása a clausula rebus sic stantibus teljesítési kifogásként való elismerése volt a BGB alkotóinak akarata ellenére.
A bírói jogalkotásnak valamennyi jogterületen létjogosultsága van és nem csak ott, ahol a jogalkotó kedv visszafogott, vagy akár teljesen hiányzik. Ezekben az esetekben a jogviszonyok szereplői a bírói döntést tekintik irányadónak viselkedésüket ehhez fogják igazítani.
Természetesen a bíró alkotta jog kvantitatív előrenyomulása, kvalitatív elsődlegessége a jogi dogmatikán is nyomott hagyott. A Legfelsőbb bíróság korábban soha nem látott mértékben lép fel professzionális jogalkotóként, ami új dimenziót ad annak a kérdésnek, is, hogy honnan származik a jogdogmatika; az LB által létrehozott produktum, vagy a törvényhozás, a bírói gyakorlat és az irodalom együtthatásából születik? A másik kérdés, mennyiben van hatással a bíró alkotta jog a jogdogmatika alapelveire? Tekintettel arra, hogy az LB vitathatatlanul jogalkotó és módosító szerepet tölt be, a dogma szó jelentése egyre inkább közelít az eredeti értelmezéshez; kötelező tételt jelent.
Az alkotmányosság változása és a dogmatikafogalom
Bár a politika elbagatellizálja a kérdést, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a bírói jog uralmába való átmenet újraértelmezte a hagyományos alkotmányosságfogalmat. A jogalkotás soha nem látott mértékben került át az igazságszolgáltatás területére, mely tekintettel a gondosan körülbástyázott bírói függetlenségre (a helyi bíróságokon a bírák kinevezése élethosszig tart, az alkotmánybíróságon 12 évig), politika oldaláról gyakorlatilag korlátozhatatlanná vált. Már az is kétséges, hogy ebben az értelemben egyáltalán parlamentáris demokráciáról lehet –e beszélni Németországban.
Természetesen ez a dogmatikán is nyomot hagy, mert míg korábban a jogi minőség meghatározásában egyértelműen a törvény játszotta a vezető szerepet, ma már a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata adja meg a koordinátákat (különösen, mivel a német Alkotmánybíróság nem csak valamely norma alkotmánynak való megfelelőségét vizsgálja, hanem iránymutatást is ad a Parlamentnek; mi az, ami a bíróság előtt jogszabályként egyáltalán megáll a lábán). Ez a folyamat messzemenő következményekkel jár;
1; A Legfelsőbb Bíróság iránymutatásainak nem ritkán nagyobb a kötőereje, mint az eljárási szabályoknak.
2; Megkérdőjeleződik az alkotmányban lefektetett funkciómegosztás helyessége
3; A politikai befolyás növelésére való kísérlet.
Hogy a bírói jogalkotás erősödése nem kerülte el a politika figyelmét abból is látszik, hogy milyen szenvedélyes küzdelem folyik egy-egy magasabb bírói pozíció betöltéséért. Azt, hogy e küzdelem során a nagy pártok olykor a politikai megbízhatóságot a bírói függetlenség elé helyezik, nem lehet nem észrevenni.
A jogdogmatika számára a fejlődés ezen iránya elsősorban az átláthatatlanság veszélyét hordozza. Az ellentmondások már a parlament által alkotott jog esetében is kikerülhetetlenek, bár a minisztériumok törvényelőkészítő munkájának szűrő funkciója valamelyest javít a helyzeten. A bírói jogalkotásban ilyes fajta segítség nincs, és nem ritkák a Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság iránymutatásai közti ellentmondások, sőt ezen bíróságok egyes tanácsai közti véleménykülönbségek, nem beszélve a jogszabály szövegével kifejezetten szembemenő értelmezésekről.
A bírói jog dogmatikai tévedései
Tökéletes megoldásokat a bírói jog sem tud szolgáltatni. Vannak törvényellenes, célszerűtlen, aránytalan… egyszóval: rossz döntések. A gond csak az, hogy az eljárásjogból fakadóan a Legfelsőbb bíróság döntéseinek van egy speciális tulajdonsága; az LB jogerősen téved. Legyen tehát a döntés bármilyen rossz; a jogi, politikai, társadalmi és gazdasági környezetre hatással lesz.
A jogtudomány szerepe
A bírói jog jelentőségének növekedésével a jogtudomány hagyományos, a 19. században betöltött szerepe, amikor egy-egy jogtudós szaktudása még jogászi jogként érvényesülhetett, jelentősen megváltozott.
Megváltozott kiszolgáló és ajánlattevő funkció
Az átalakulás során a jogtudomány leginkább készségesen követte a bírói gyakorlat által újjáteremtett helyzetet. Feltűnő, hogy mind a jogtudomány, mind a jogi oktatás oldaláról csak ritkán hallani kritikus hangokat, annál inkább jellemző a szolgalelkű és meglehetősen fürge alkalmazkodás.
A jogtudomány visszaszorult a szisztematikus elemzés illetve a belső ellentmondások feltárásának területére, hatása nem a jogalkotásban, hanem érveinek meggyőző erejében rejlik, leginkább ott, ahol a bírói jog ellentmondásokkal terhelt. A jogtudomány leghatásosabb módszere a nyílt szakmai vita, mely teret enged az alternatív vélemények összecsapásának, a gond viszont az, hogy az utóbbi években megfigyelhető az a tendencia, hogy az LB kizárólag a helyeslő véleményekről hajlandó tudomást venni. Az eredménye ennek az, hogy az LB ellentmondásos döntéseit hiába kritizálják a szakirodalomban, a kommentárokban és szakkönyvekben uralkodó, követendő és hiteles véleményként jelennek meg.
Kritikai funkció
A kutatással, vizsgálódással és alternatív megoldások ajánlásával a jogtudomány de facto jelen van a szakmai köztudatban. A jogalkotás azt szemezgeti ki persze a vélemények közül, ami céljának megfelel, de ily módon a jogtudomány mégis hatással tud lenni a jogalkotásra.
Dogmatika és történelem
A dogmatika és a jogtörténet a jogdogmatika funkciójából eredően évszázadok óta kéz a kézben jár. A jogdogmatika feladata mindig is a tapasztalatok gyűjtése, elemzése és következtetések levonása volt.
Semmilyen jogdogmatikai törekvés nem mondhat le a történelmi távlatokban való gondolkodásról, mert ez teret engedne a napi politikai befolyásnak és az amúgy elkerülhető érték ellentmondásoknak. Összességében tudományos vakrepüléshez vezet.
Dogmatika és módszerválasztás
A történeti szemlélet fontosságát módszertani kérdésekben nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha erről lemondunk, az részben azt jelenti, hogy a jogalkotás célkitűzéseit elhanyagolhatónak tekintjük, részben pedig teret enged egyedi jogpolitikai célkitűzések érvényesülésének.
A jogalkalmazásnak ahhoz, hogy értelmezése az alkotmánynak megfelelő legyen, mindig azzal kell kezdenie, hogy feltesz két kérdést;
1; Mi volt a kiindulópont, ami a jogalkotást ösztönözte?
2; Mi volt a jogalkotó célja?
Ezen kérdések megválaszolása nélkül nem lehet megérteni a mélyebb összefüggéseket.
Hogyan szolgálja a jogdogmatika a joggyakorlatot?
Rendező és rendszerező funkció
A joganyag ma már méreteinél, ellentmondásosságánál és hiányosságainál fogva meglehetősen széttöredezett. A jogdogmatika feladata a jogszabály halom szisztematikus szempontok szerint való rendezése, általa lesz a jog érthető, tanítható, tanulható és alkalmazható.
Stabilizációs funkció
A dogmatikai alaptételek megoldási mintákat nyújtanak különböző jogi területek problémáira. Amennyiben elfogadottá válnak kiszámíthatóvá teszik a bírói gyakorlatot, hiszen előrelátható lesz, hogy egyes kérdéskörökben a bíróság hogy dönt. Különös jelentősége van ott, ahol a törvényi szabályozás hiányos vagy pontatlan.
Tehermentesítő funkció
A dogmatika a lehetséges és felvetődő megoldási javaslatokat és értékeléseket elemzi, és kész megoldási javaslatokat kínál, lehetőséget adva ezzel a joggyakorlatnak arra, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal a vitás kérdéseket és a lehetséges megoldásokat végigzongorázni.
A negáció tilalma
Tekintettel arra, hogy a dogmatika alátámasztott kritikai analízisen nyugszik, a gyakorlat számára nehezen megkerülhető. Aki a fennálló dogmatikai árral szemben akar úszni, annak vagy jobb érveket kell felsorakoztatnia, vagy bizonyítania kell, hogy a dogmatika tudatosan szembemegy a jogalkotási célokkal.
Az irányvonalak kijelölésével gátat vet a parttalan értelmezési vitáknak, és a jogalkotás számára is támpont lehet a szükséges reformok tekintetében.
Kritikai és fejlesztő funkció
A dogmatikával szemben gyakori fenntartás, hogy a már meglévő megoldásokat igyekszik bebetonozni. Ez semmi esetre sincs így, a dogmatika feladata éppen a mindenkori jogrendszer ellentmondásainak kiszűrése, megoldási minták nyújtása, így alapját képezi a jog kritizálásának illetve továbbfejlesztésének.
A jogdogmatika a kritikai tevékenység tudományos háttere, érveket, szakkifejezéseket, tapasztalatokat szolgáltat. Ebből adódóan (is) történetű szemléletűnek kell lennie, mert a történetietlen dogmatika eleve kódolva van a tévedésre.
Jogdogmatika és jogpolitika
Mi a jogpolitika?
A jogpolitika a politikának és társadalomnak az állam által alkotott és érvényesített normák által létrehozott rendszere. A jogszabály a politikai akarat normatív megjelenése.
A jogdogmatika mint kikristályosodott jogpolitika
A jogdogmatika kísérlet a mindenkori jog ellentmondásmentes értékrendszerként való megmagyarázására racionális érvek segítségével. A dogmatika a jelentős elveket – felülemelkedve a konkrét jogi ellentmondásokon - egy jog feletti szférában foglalja össze, így képzi bázisát a szisztematikus jogfejlesztésnek.
A dogmatika nem csupán rendszerez, hanem minden dogmatikai tantétel magában foglal valamely, a jogrendszerben lefektetett alapértéket. Uralkodó nézetként való elismerése a vázát képzi valamennyi társadalmi és jogi rendnek, így tartósságot biztosít. Bár tudomány mivoltából fakadóan terminológája absztrakt és semleges, a jogdogmatika alapját nem csupán a formállogika képezi, hanem értékválasztások és szabályozási céltételezés is.
A jogpolitika és a következményekért való felelősség
A dogmatikai tételek formálása több szinten történhet. A jogalkotó a szabványosítás útján a jogrendszer alapjaiba nyúlhat bele, dogmatikai tételeket változtathat meg, vagy emelhet ki anélkül, hogy ez az új előírásokban egyértelműen megmutatkozna. Még bújtatottabb módon képes alapvető változtatásokra a Legfelsőbb Bíróság esetjoga. A dogmatika fejlesztésében a jogtudomány szintén részt vesz a reform- illetve fejlesztési javaslatai útján.
Mindegy, hogy honnan indul ki, a jogdogmatika átalakítása vagy fejlesztése jogpolitikai cselekedet, így aki erre az útra lép etikusan kell eljárjon, és felelősséget kell vállalnia a következményekért. Mérlegelni kell, hiszen minden új fogalommal és alaptétellel a javaslattevő megváltoztatja a politikai és társadalmi valóság egy darabját.
Bomlasztja-e a bírói jog a jogdogmatikát?
Az alábbi mondat idézet az USA Legfelsőbb Bíróságának egy jelentős bírájától származik;
„Persze, hogy mint Legfelsőbb Bíróság az alkotmány hatalma alatt állunk. De hogy mit mond az alkotmány, azt mi döntjük el”
Ha a német Legfelsőbb Bíróság és Alkotmánybíróság szerepére gondolunk, ez a mondat különösen aktuális. Ezek, mint a jogértelmezés kizárólagosan hiteles gyakorlói alapjaiban határozzák meg a jogdogmatikát. A bíróságok függetlenek, csak a törvényeknek vannak alárendelve, feladatuk a jog és a törvényesség szolgálata. Annak jelentőségét tehát, hogy a Legfelsőbb Bíróság melyik jogértelmezést választja, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen döntő hatással van a demokratikus jogállam fejlődésére.
Arra gondolhatnánk ezek után, hogy a bíróságok a törvényeknek és alkotmánynak megfelelő jogalkalmazás élharcosai, ám a gyakorlatot szemügyre véve nehezen nyomjuk el a kétségeinket. Itt nem formális apróságokról, hanem alkotmányos kérdésekről van szó, a jogállamiságról, a hatalommegosztásról.
A Legfelsőbb Bíróság munkáját közelebbről ismerő szakemberek véleménye szerint nincs stabilan kialakított módszertana a vitás kérdések eldöntésének, ami roppant veszélyes ha belegondolunk, hogy a bíró feladata az objektíve legésszerűbb értelmezés kimunkálása lenne. Attól a logikai csapdától, hogy az objektíve legésszerűbb megoldás a bíró szubjektumán átszűrődve születik meg, mindenki nagyvonalúan eltekint. A döntések okai eltérőek sőt, ellentmondásosak, a metodika tisztázatlan, ami igencsak megnehezíti a stabil és következetes jogdogmatika kialakítását, nem beszélve a jogbizonytalanságról és kiszámíthatatlanságról egyes jogterületeken (pl.: Munkavállalók felelőssége).
Meglepő, hogy a rendezés igénye gyakorló jogászok oldaláról csak ritkán merül föl. Alig találunk olyan államot és kevés az olyan jogászgeneráció, mely 1919 és ’90 között olyan mértékű metodikai know-how-t nyert volna a jogrendszer folyamatos átértelmezéséből, mint a német. Elmondhatjuk, hogy a 20. század német jogásztársadalma az 1919-es, 1933-as, 1945/49-es és 1989/90-es fordulatoknak köszönhetően valóságos fordulat szakértővé vált. Talán itt érik be a késői gyümölcse annak, hogy ezen rendszer és ideológiaváltások elemzését a német jogi oktatásból kiszorították?
[1] Bernd Rüthers: Rechtsdogmatik und Rechtspolitik unter dem Einfluß des Richterrechts. Trier, Inst. Für Rechtspolitik, Rechtspolitisches Forum 15. 2003.
KONSTRUKTÍV BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét a német alkotmányjogászok -feltehetőleg Hans Nawiasky1 bajor jogász- alakították ki. Bevezetésének oka az volt, hogy a második világháború előtti Németországban igen gyakran előállt az a helyzet, hogy a kis szélsőséges pártok a Kancellárt destruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatták ugyan, de az új Kormányfő személyében már nem tudtak megállapodni. Bár a megbuktatott Kancellár a weimari időkben is tovább gyakorolhatta ügyvezető Kancellárként jogkörének egy részét, elhúzódó kormányválságokra kellett felkészülni, mert helyzete nem sokban különbözött a kisebbségi kormányzásra kényszerült Kancellártól2. Az 1949-es német Alaptörvény megalkotásától kezdve tartalmazza a konstruktív bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét, és a 67-68. cikkely azon kevesek közé tartozik, melyekhez a jogalkotó azóta nem is nyúlt hozzá. A magyar szabályozás egyértelműen a német modellt vette át. Azonban nem sikerült első nekifutásra, az 1989-es Októberi Alkotmány még nem tartalmazta, csak a későbbi MDF-SZDSZ paktum eredménye révén került be Alkotmányunkba, forradalmi módon változtatva meg a felelősségi viszonyok rendszerét. A konstruktív bizalmatlansági indítvány Kiindulópont a jogállamiság elve, amit a magyar Alkotmány 2§(1) fogalmaz meg; érdekes, hogy a német Alaptörvény a német államot nem definiálja jogállamként. Szó szerint ez kifejezés nem jelenik meg a szövegben, de természetesen levezethető. 20. Cikkely; 1) A Német Szövetségi köztársasági demokratikus és szociális szövetségi állam. 2) A közhatalom minden formája a néptől ered. … 3) A jogalkotás kötve van az alkotmányos rendhez, a végrehajtó és bírói hatalom a törvényekhez és joghoz 4) Végszükség esetén minden Németnek ellenállási joga van bárkivel szemben, aki a fennálló rend ellen támad Eltekintve a határidőktől illetve a bizalmi szavazás –annak kimenetelétől függő- jogkövetkezményeitől a magyar változat teljes egészében a német megoldást tükrözi vissza. 2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Az Alkotmány tartalmaz még további rendelkezéseket is a jogállamiságról, de hogy mit is jelent valójában, azt az Alkotmánybíróság bontotta ki értelmező tevékenysége folyamán. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott az alapfogalmak tisztázásával, melynek során beemelt az érvelésbe olyan kategóriákat is, melyek az Alkotmányban expressis verbis nem jelennek meg, de az alkotmányos rend kialakítása szempontjából fontosak. Ilyenek különösen a jogbiztonság, a szerzett jogok védelme, az eljárási garanciák fokozott érvényesítése és a hatalommegosztás elve3. Ez utóbbi fontosságának hangsúlyozása már az Alkotmánybíróság felállításáról szóló törvényjavaslat indoklásában is megjelenik. „…[az Alkotmánybíróság] Magyarországi bevezetését a jogállam megteremtése, az alkotmányos rend és alapjogok védelme, a hatalmi ágak elválasztása és kölcsönös egyensúlyának megteremtése teszi aktuálissá. […]A Javaslat az Alkotmánybíróság felállításával nem hoz létre egy szuper hatalmi fórumot. A hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok elve alapján az Alkotmánybíróság a hatalmi ágak közötti ’mérleg nyelvének’ szerepét hivatott betölteni…” A bizalmatlansági indítvány közelebbről a hatalommegosztás elvéhez kötődik, melyen azonban nem csak a hatalmi ágak elválasztást, hanem azok egymásra hatását és kölcsönös kontrolláló funkcióját is értenünk kell4. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Parlament és a Kormány közti hatalommegosztás rendszerünkben tulajdonképpen hatáskörmegosztásnak minősül, hiszen a parlamenti többséget alkotó pártok alakítanak Kormányt, a Parlament zömmel a Kormány törvényjavaslatait szavazza meg5. A demokrácia és a hatalommegosztás elvéből következik még a politikai felelősség fogalma, hiszen ha a Kormány a Parlamentnek felelős6 –tehát az egyik hatalmi ág fölé rendelt a másiknak – akkor a Parlament a Kormány tevékenységét valamilyen módon ellenőrizheti, mi több; számon kérheti, és ha az eredmény nem kielégítő, akkor valakinek vállalni kell a felelősséget. [Az Országgyűlés és a Kormány között fennálló politikai felelősség kérdése legelőször egy alkotmánybírósági határozat különvéleményében jelentkezett. (Lásd Kilényi Géza alkotmánybíró különvéleménye a 36/1992. (III. 5.) AB határozathoz.); „A politikai felelősség alapvetően nem jogi kategória, amelynek az a lényege, hogy aki nem végzi megfelelően a dolgát, annak számolni kell közmegbízatására kiható hátrányos következményekkel. A politikai felelősségen belül különböztetni lehet azonnali (az állásból való elmozdításban megnyilvánuló) és késleltetett (a megbízatás letelte utáni újra nem választásban megnyilvánuló) felelősség között”. Hogy konkrétan kinek kell a felelősséget vállalni, az a konkrét államberendezkedéstől függ. Mind Németországban, mind Magyarországon Kancellárdemokráciáról beszélhetünk, ezen esetekben tehát a Kormányfő az, aki mindenért kénytelen tartani a hátát, a Kormány illetve annak tagjai valamennyi lépése mögött a Miniszterelnök egyetértését kell vélelmezni. Ezt a rendkívül szigorú személyes felelősséget az 1990. évi XXIX. Alkotmánymódosító törvény vezette be, amikor szakított a miniszterek közvetlen parlamenti felelősségén alapuló kormányzati felelősségi konstrukcióval. Ezzel a Kormányfő ugyan maga választhatja meg legközvetlenebb munkatársait, a minisztereket, ugyanakkor felelősség szempontjából a Kormány a Miniszterelnökkel vált azonossá. Az 1990. évi XL. Alkotmánymódosító törvény a konstruktív bizalmatlansági indítvány meghonosításával a Miniszterelnököt tette kizárólagosan politikailag felelőssé a törvényhozó hatalom előtt, ha ő bukik, bukik a Kormány is7. Az indítványt csak a Miniszterelnök ellen lehet benyújtani, viszont a vele szemben benyújtott indítványt a Kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványnak kell tekinteni8. A német szabályozás ezzel tökéletesen megegyezik: 67. cikkely (1) A Bundestag csak akkor vonhatja meg a bizalmat a Kancellártól, ha a képviselők többségével megválasztja utódját és a Szövetségi Elnököt felkéri az új Kancellár kinevezésére. Az Alaptörvény egyértelműen a Kancellárt említi az indítvány alanyaként, és teljes az egyetértés abban, hogy az ellene benyújtott indítvány az egész Kormányra vonatkozik. A német szakirodalom azonban nem tartja elképzelhetetlennek az egyes miniszterekkel szemben benyújtott indítványokat, csak épp nincs semmi értelme, mert sem a minisztert, sem a Kancellárt, sem a Szövetségi Elnököt jogilag nem kötelezi.9 A jogállamiság elvéből így jutott el tehát a német alkotmányfejlődés a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményéig, mely a Parlament rendelkezésére álló eszközök közül leginkább kifejezi a Kormánynak a törvényhozás akaratától való függőségét. Az egyéb eszközöktől (interpelláció, kérdés) eltérően nem pusztán számonkérést jelent, hanem a bizalom megvonását Kormánytól. Ez olyan radikális eszköz, mely sikeressége esetén kihúzza a Kormány lába alól a talajt, de sikertelensége esetén is igen kellemetlen politikailag. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány Achilles sarka mindkét szabályozásban A konstruktív bizalmatlansági indítvány szabályozásának vannak gyenge pontjai. Mert mi történik, ha benyújtják? Ez esetben az indítvány feletti vitát és a szavazást legkorábban a beterjesztéstől számított három nap után, legkésőbb a beterjesztéstől számított 8 napon belül kell megtartani. [Alk. 39/A § (2)] A német Grundgesetz még rövidebb időt, 48 órát ír elő [67. Cikkely (2)], a jogkövetkezmények viszont ugyanazok. (A három napot / 48 órát nevezi a szakirodalom lehűlési időszaknak, mert ez lehetőséget nyújt a Kormányfőnek sorai rendezésére). Ha sikeres, vagyis nem szavaznak bizalmat a Kormánynak akkor az új Miniszterelnököt megválasztottnak kell tekinteni, ezért hívják konstruktívnak10. A gond ezzel csak az, hogy a Miniszterelnök megválasztása normál körülmények között (azaz az országgyűlési választásokat követően) úgy történik, hogy a Parlament a Köztársasági Elnök javaslatára a kormányprogrammal együtt megszavazza [33§ (3)]. Az, hogy mindez a kormányprogrammal együtt történik azért fontos, mert egyrészt ez a közjogi aktus adja meg a felhatalmazást a Kormánynak a program végrehajtására (mely programmal a párt kampányolt és –nem mellesleg- mely alapján a választópolgárok rá szavaztak), másrészt megnyílik a Parlament joga a kormányprogram ellenőrzésére és számonkérésére. Az Országgyűlés elfogadja ezzel azon fő elveket és célokat, melyek a következő négy év jogalkotását és egyáltalán minden tevékenységét alapvetően befolyásolni fogják. A sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány ezen nem változtat, és nem is változtathat, hiszen a legfelkészültebb ellenzéktől sem lehet elvárni, hogy 8 nap alatt új programot alkosson, arról nem is beszélve, hogy a választópolgárok nem arra szavaztak. Ha tehát ily módon új Kormányfő kerül a miniszterelnöki székbe, akkor hordoznia kell egy örökölt kormányprogram (és örökölt költségvetés) terheit, ami még akkor sem irigylésre méltó helyzet, ha a politikai erőviszonyok újrarendeződése révén őt támogatja a parlamenti többség. Ebből viszont adódik a kérdés, hogy nem pusztán személycserévé degradálódik-e az intézmény, de „választást helyettesítő intézménynek”11 semmi esetre sem tekinthetjük. A másik probléma a miniszterelnöki lemondás intézménye. Az Alkotmány szerint a Kormány megbízatása megszűnik a Miniszterelnök lemondásával, amely teljesen fakultatív, bármikor benyújtható mind a magyar, mind a német szabályozásban [33/A § b)], és ugyancsak az Alkotmány rendelkezése szerint ez esetben a Miniszterelnök ügyvezető elnökként gyakorolja tovább hatáskörét az új Kormányfő megválasztásáig [39 / C § (1)]. A német szabályozás ezzel tökéletesen megegyezik, lemondás esetén az általános szabályok lépnek érvénybe (Art. 63). A lemondási határidő körüli zavarokat az Alkotmánybíróság minden kétséget kizáróan eloszlatta egy 2004-es határozatban12, melyben egyrészt kimondta, hogy a miniszterelnöki lemondás azonnal hatályosul, tehát tulajdonképpen csak azonnali hatállyal mondhat le, másrészt azt is leszögezte, hogy az ügyvezető Miniszterelnökkel szemben a konstruktív bizalmatlansági eljárás nem folytatható le. Vagyis megtörténhet, hogy benyújtják ellene, ő pedig egyszerűen lemond, megúszva ezzel a politikai felelősségre vonást. Ezzel viszont gyakorlatilag tőle függ, hogy felelősségre vonható-e egyáltalán, ami megkérdőjelezi az intézmény létjogosultságát, legalábbis jelenlegi formájában. Megoldást jelentett erre az 1997. évi LXXIX. törvény 7. §-ának az a szabálya, amely szerint a Miniszterelnök csak 30 napos lemondási idő megjelölésével mondhat le tisztségéről, és melyet éppen a fent említett AB határozat nyilvánított alkotmányellenesnek arra hivatkozva, hogy; „…A Tv. vizsgált rendelkezése a Miniszterelnök lemondása esetén a lemondás időpontját követő harminc napig még teljes jogkörű Miniszterelnököt és Kormányt feltételez (tart hivatalban). Ez ellentétes az Alkotmány 33/A. § b) pontjával, 39/C. § (1) bekezdésével és 39/B. §-ával is. A Tv. értelmében a Miniszterelnök a Köztársasági Elnök útján az Országgyűlés elnökéhez intézett írásbeli nyilatkozattal - s a jelen ügyben vizsgált szövegrész értelmében - „harmincnapos lemondási idő megjelölésével” mondhat le. E rendelkezés különválasztja a lemondás időpontját a lemondás hatályától, ami ellentétben áll az Alkotmánynak az ügyvezető Miniszterelnökről, és korlátozott jogkörű Kormányról szóló rendelkezéseivel. Az Alkotmány 39/C. § (1) bekezdése - mint ahogy ez fentebb bemutatásra került - eltérést meg nem engedő módon kapcsolja a lemondás tényéhez az ügyvezető Miniszterelnöki jogállás beálltát, s mivel az Alkotmány 33/A. §-a értelmében ilyenkor a Kormány megbízatása is megszűnik, a Kormány is - az Alkotmány 33/B. §-a szerint - ügyvezető Kormánnyá alakul át. Az Alkotmány e rendelkezéseiből következően a lemondás benyújtásával annak hatálya azonnal beáll. A még harminc napig teljes jogkörű Miniszterelnököt és Kormányt feltételező - a Tv. 7. §-ába foglalt - előírás azért alkotmányellenes, mert - mint erre fentebb utalás történt - az Alkotmány tárgykörében rendelkezik, azaz a törvényhozás szintjén egészíti ki az átmenetre vonatkozó szabályokat. Amennyiben az Alkotmány a lemondás ténye és annak hatálya közötti bármilyen időszakkal számolt volna, arról - s az ebben az esetben követendő eljárásról - magának az Alkotmánynak kellene rendelkeznie…” Bár kétségtelen, hogy a szabályozás nem a megfelelő jogi normában kapott helyet, de az Alkotmány szellemének és nem utolsó sorban a jogintézmény lényegének megfelelne egy ilyen fajta megszorítás13. Véleményem szerint végül, de nem utolsó sorban a Miniszterelnöknek van még egy kifarolási lehetősége a politikai felelősségre vonás alól, ez pedig maga a –későbbiekben részletesen tárgyalt- bizalmi szavazás intézménye. Mind a német, mind a magyar szabályozás szerint a Miniszterelnök bármikor kezdeményezhet bizalmi szavazást. Bármikor, tehát a lehűlési időszakban is!14 Vagyis, ha szerencséje van, és éppen abban a 48 órában ill. 3-8 napban a napirenden vagy egy előterjesztés, amit a képviselők nagy valószínűséggel megszavaznak, ahhoz hozzákötve a bizalmi szavazást nem csak, hogy kifogja a szelet az indítványozók vitorlájából, hanem meg is erősítheti a pozícióját. Erre pedig elvileg lehetősége van, hiszen egyszerűen csak be kell jelentenie, hogy az adott szavazást bizalmi szavazásnak kell tekinteni15. A Grundgesetz alapján még nagyobb a Kancellár esélye arra, hogy ily módon megússza a felelősségre vonást, hiszen míg a sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány jogkövetkezménye az, hogy a Kormány lemond, sikeretlen (nézőpont kérdése) bizalmi szavazás esetén a Kancellár javasolhatja a Szövetségi Elnöknek a Parlament feloszlatását és a választások kiírását. A képviselő tehát ez utóbbi esetben saját mandátumát is kockáztatja, ez pedig egyáltalán nem mindegy16. Véleményem szerint ahhoz, hogy a bizalmi szavazás valóban hatékony kontrolleszköz legyen a Parlament kezében le kéne zárni a kormányfői visszavonulás előtti kiskapukat. A megfelelő szabályozás az lenne, ha bizalmatlansági indítvány benyújtásának pillanatától, a szavazás eredményének kihirdetéséig a Kormányfőnek sem lemondásra, sem bizalmi szavazás indítványozására nem lenne lehetősége. A gyakorlatban Németországban kétszer méretett meg az intézmény, először 1972-ben, amikor a CDU-CSU frakció megpróbálta megbuktatni Brandt (SPD) Kancellárt és Barzelt (CDU) ültetni a helyére. A kezdeményezés épp hogy elbukott. 1982-ben aztán, amikor CDU CSU koalíció kiegészült az FDP-vel is sikeresen buktatták meg a hivatalban lévő Helmut Schmidt (SPD) Kancellárt, helyébe Helmut Kohl (CDU) került és 16 évig kormányozta Németországot. Nálunk egy esetben merült fel alkalmazásának lehetősége, amikor 2004. augusztusában a koalíció le akarta váltani Miniszterelnökét, Medgyessy Pétert. Érdemes végiggondolni, hogy mi lett volna, ha valóban benyújtják ellene a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Nem teljesen nonszensz, hogy azt a közjogi intézményt, mely a kormányzás stabilitását kívánja biztosítani és célja a közjogi válság elkerülése éppen a kormánykoalíció használja fel arra, hogy belső személyi problémáit rendezze? Nem kéne ezt inkább házon belül megoldani? Végül is a Miniszterelnök beadta lemondását, feloldva ezzel a helyzetet. A bizalmi szavazás Ez az az eset, amikor a bizalom kérdését a Kormányfő veti fel, például amikor egy politikailag bizonytalan helyzetben meg akarja erősíteni pozícióját. Ha nem szavaznak bizalmat, a magyar Alkotmány szabályozása egyértelmű; a Kormány köteles lemondani [39/A § (5)]. A német Alaptörvény ezzel szemben taktikázási lehetőségeket nyújt. Ha például a Kancellár biztos parlamenti többség esetén bizalmi szavazást kér, [különösen, ha a szavazást arra akarja felhasználni, hogy valamely szakkérdést áteröltessen a Tisztelt Házon, hiszen mind a magyar, mind a német szabályozás lehetőséget nyújt arra, hogy a bizalmi szavazást valamely más kérdéssel összekössék. (Az Alkotmány ezt expressis verbis kimondja, a Grundgesetz nem, de a német Alkotmánybíróság értelmezéséből kiderül17)]. az nem csak, hogy ízléstelen, hanem egyenesen joggal való visszaélés18 lenne. (Hiszen a szabályozás szerint nem feltétlenül mond le ez esetben a kormány, hanem javasolhatja a Bundestag feloszlatását is. Ez esetben pedig a képviselő saját mandátumát is kockáztatja, szavazását ez is befolyásolni fogja19). Ez a manőver azonban rizikós, mert „a szakkérdéshez való kötés azt jelenti, hogy a Miniszterelnök valamely politikai cél elérése érdekében a presztízsét teszi fel egy lapra, és –ha nem szavaznak neki bizalmat,- hivatalát kockáztatja. Ezen a módon erősítette meg pozícióját Gerhard Schröder Kancellár, amikor bizalmi szavazásnak nyilvánította a haderő afganisztáni bevetésének kérdését, mert bár széles volt a parlamenti támogatottság ez nem a kormánykoalíció képviselőitől eredt.”20. Nem teljesen egyértelmű, hogy a Bundestag rákényszerítheti –e a Kancellárt erre a lépésre (bizalmi szavazás indítványozására). Főszabály szerint azonban nem; a bizalmi szavazás kezdeményezése csak és kizárólag a Kancellár döntésétől függ, jogkövetkezmények mindenesetre csak ehhez fűződnek. Ha elindítják a bizalmi szavazást, két eset van; a Bundestag többsége bizalmat szavaz a Kormánynak, ez esetben nincsenek további jogi konzekvenciák, vagy nem szavaz bizalmat, ami rendkívül kínos. Ez utóbbi esetben a német alkotmányjog az alábbi lehetőségeket kínálja; 1; A Kancellár kisebbségi kormányzást folytat 2; Javasolja a Szövetségi Elnöknek a Bundestag 21 napon belüli feloszlatását, aki azonban erre nincs kötelezve, saját mérlegelése alapján dönt. Ha a 21 nap alatt a Bundestag 2/3-al megválasztja az új Kancellárt, akkor a Szövetségi Elnök feloszlatási joga megszűnik, de élhet vele a legutolsó pillanatig (azaz egészen a szavazás befejeztéig, akár a szavazás alatt is). Ha elmulasztják a 21 napot és a Kancellár hivatalban marad, megbuktatására csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal van lehetőség. Ha a hivatalba lévő Kancellár még a szavazás előtt mégiscsak lemond, az általános szabályok lépnek életbe. 3; lemond és kiírják az új választásokat21 Az, hogy a német Szövetségi Elnök mérlegelési jogkörrel rendelkezik, némileg gátat szab annak, hogy a Kancellár visszaéljen a bizalmi szavazás intézményével. „Amennyiben egy formális feloszlatási helyzet elegendő lenne, a jogintézmény a hatalom „jutalmává” nőhetné ki magát. A Kancellár ugyanis a kül- illetve belpolitika sikerpillanataiban indítványozhatná a bizalmi szavazást a Bundestag feloszlatásának céljából, ily módon terjesztve ki hatalmát, félreállítva a belpolitikai ellenfeleket. Talán nem is kell arra utalni, hogy eddig ilyesmi nem fordult elő és veszélye meglehetősen kicsi. Nem csupán a Szövetségi Elnök és az Alkotmánybíróság, hanem a média és maga a közvélemény és visszatartja a Kancellárt attól, hogy ilyesfajta kalandokba bocsátkozzon.”22. Magyarországon még egy Miniszterelnök sem indítványozott bizalmi szavazást, Németországban pedig öt alkalommal volt rá példa. Két esetben az új választások kiírása volt a cél23, ami meg is valósult; 1972 Brant, 1982 Kohl, két esetben pedig a bizonytalanná vált többséget igyekeztek stabilizálni; 1982 Schmidt, 2001 Schröder24. Legfrissebb példa pedig Gerhard Schröder25 indítványa, melyről a Bundestag 2005. július 1-én szavazott. Az eredmény; a Kancellár nem kapott bizalmat és javaslatot tett Horst Köhler Szövetségi Elnöknek a Bundestag feloszlatására, melyre a várakozásoknak megfelelően sor is került július 27-én. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a bizalmi szavazás különböző célok érdekében vethető be. Amióta először sor került alkalmazására, azóta folyik a vita a német szakirodalomban arról, hogy mi tekinthető „valódi” bizalmi szavazásnak és mi „nem valódi”26. Van aki szerint csak és kizárólag akkor vethető fel, „ha politikailag számára [a Kancellár számára] már nem biztosítják a Bundestagban fennálló erőviszonyok a további kormányzás lehetőségét.”27. Sőt, van aki szerint egyenesen a képviselők és a politikai pártok felelőssége, hogy a parlamenti ciklus valóban négy évig tartson, hiszen ez az Alaptörvényben írva vagyon, és a képviselők négy évre kaptak a néptől felhatalmazást. Az, hogy le akarják váltani a Kancellárt vagy sem, más kérdés, de a bizalmi szavazás alkalmazása azért, hogy új választásokat írjanak ki, legalábbis kérdéses28. Az ezzel ellentétes vélemény szerint a bizalmi szavazás bevethetőségének semmi köze nincs az etikához. Nem az a kérdés, hogy mi lenne úriemberhez méltó, hanem az, hogy hogy szól a jogszabály. A szövegből pedig az derül ki, az intézmény alkalmazásának különböző céljai lehetnek29. Nos, ez igaz. A szövegből valóban ez derül ki. Az értelmezés azonban távolról sem független az aktuális politikai és történelmi helyzettől. Amikor 1982-ben Kohl Kancellár az új választások kiírása érdekében bizalmi szavazást indítványozott -holott lehetősége lett volna a Bundestagban többségi támogatás szerezni de a képviselők direkt tartózkodtak a szavazástól, hogy megnyissák az utat az új választások kiírása előtt- ez a lépés igen komoly visszhangot váltott ki a jogérzékeny közönség körében. Az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatában végül is azt állapította meg, hogy az indítvány megfelelt az alkotmányos követelményeknek, azonban „…Sok minden szól amellett, hogy közvetlenül 1949. után egy ilyen fajta feloszlatást a szövetségi kancellári változást követően egy konstruktív bizalmatlansági vótum alapján nem tekintettek volna alkotmányszerűnek. Hiszen az Alaptörvény 67.cikkének pont az volt a feladata, hogy lehetőség szerint kizárja a Bundestag feloszlatását, ami a weimari időkben a Reichstag esetén tipikus volt…”30 Források Jogszabályok 1;A Magyar Köztársaság Alkotmánya A szerkesztés lezárva 2006. Január 1. Novissima Kiadó 2006. 2;Grundgesetz. 40., neubearbeitete Auflage Stand: 15. August 2005 Deutscher Taschenbuch Verlag 3;Házszabály (46/1994. (IX. 30.) OGY határozat ) 4;Az AB-ról szóló törvényjavaslat (1989: XXXII tv /Abtv/) indoklása; Complex DVD jogtár AB határozatok 5;53/1991. (X. 31.) AB határozat 6;36/1992. (III. 5.) AB határozat 7;2/2002. (I. 25.) AB határozat. 8;55/2004. (XII. 13.) AB határozatában Könyvek, cikkek, tanulmányok 9;BARABÁS Gergely. A konstruktív bizalmatlansági indítvány a magyar Alkotmányban. = Parlamenti ösztöndíjasok. 2005. 47-75 10;Christoph Degenhard; Staatsrecht I. C.F. Müller Verlag, Heidelberg. 2000. 11;Jochen FROWEIN: A német alkotmányjog fejlődésvonalai. = Alkotmányosság. 1989. 133-147. 12;Dieter Hesselberger; Das Grundgesetz Kommentar für die politische Bildung 12. Auflage Luchterhand: 2001 13;Jörn IPSEN; Zur Regierung verurteilt? Verfassungsrechtliche Probleme der Vertrauensfrage nach Art. 68 GG. In Neue Juristische Wochenschrift 2005. VOL 58. NO. 31. S. 2201-2204. 14;Professor Dr. Wolfgang Löwer; Inszeniertes Misstrauen in Deutsches Verwa tungsblatt 2005. VOL.120. NO. 17. 1102 – 1111. p. 15;Dr. Hartmut MAURER; Staatsrecht I. Verlag C.H. Beck München 2005. 16;SAJÓ András: A „láthatatlan alkotmány” apróbetűi: A magyar Alkotmánybíróság első ezerkétszáz napja. in: Állam- és Jogtudomány 1-2 93:37-96. 17;Karl-Heinz Seifert/Dieter Hömig; Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland Taschenkommentar. Nomos Verlagsgesellschaft Baden-Baden, 1995 18;Prof. Dr. Rainer Wahl; DVParl –Diskussion [Deutsche Vereinigung für Parlament s fragen] zur Bundestagsauflösung über die Vertrauensfrage in: Zeitschrift für Parlamentsfragen 1983 VOL.14. NO.l. Linkek 19;Bragyova András nyilatkozata 2004. augusztus 19-én, a Magyar Televízió este című műsorában. www.azeste.hu 20;Az Országháza www.mkogy.hu